A szükséges korlátozásokat, tiltásokat két nagy csoportba osztjuk.
1. Az egyikbe tartoznak azok, amelyek be nem tartása a gyermek vagy környezete életét, testi épségét veszélyeztetik. Ezek a tiltások nem jelentenek igazából lélektani nehézségeket. Csak azt jelentik, hogy egész pici korban nem tesszük ki a gyermeket veszélyhelyzetnek, később pedig a veszély megmagyarázásával és bizonyos mértékig a kellemetlen tapasztalatok szemléltető tanulsága révén meggyőzzük kívánsága, cselekedete oktalan voltáról.
2. A korlátozások másik csoportja, melyek önmagukban úgyszólván értelmetlenek, összefüggésben állnak az egyes kultúrák szokásrendszereivel.
A tiltásoknak ez a csoportja 3 fő téma köré sűríthető: a pontosság, a tisztaságra szoktatás és az illemszabályok csoportjába. Csakis ezekkel a korlátozásokkal szemben merülhet fel a kérdés, hogy szükség van-e rájuk, s ha igen, miért és mennyiben.
Amikor ezekre a kérdésekre válaszolunk, szem előtt kell tartanunk, hogy a kisgyermeknek milyen nehéz megbirkóznia saját érzelmeivel, indulataival és félelmeivel. Nehéz egyszerre megfelelnie a felnőttek elvárásainak és saját belülről fakadó igényeinek, vágyainak.
Egészen pici gyerekek még nem értik a tiltást, illetve a tiltás magyarázatát, de érzik és értik a szülő hangsúlyát, illetve mondanivalójának érzelmi színezetét. A kétévesek önuralmának megnyilvánulásait elsősorban a szülői szeretetre, illetve az annak elvesztésétől való félelemre vezethetjük vissza. A gyermek azért győzi le � fokozatosan � ösztöneit, mert szüleinek akar örömet szerezni. (Csak sok hasonló eset ismétlése után képes feláldozni örömszerző törekvéseit a szülői dicséret oltárán.) Hároméves korában önkontrollja még mindig külső tényezőktől � szülei dicséretétől-szidásától � függ. A lelkiismeret, amely olyan követelményekből és tilalmakból áll, amelyeket a személyiség magáévá tett, és amelyek a személy viselkedését belülről irányítják, csak 5�6 éves korban formálódik ki. 9�10 év alatt még nem állandó része a személyiségnek. Csak akkor szakad el teljesen a külső erőktől, amikor a gyermek már teljesen függetlenedett szüleitől, azaz a serdülőkor végén, illetve a vége felé. A szülők érthető módon nincsenek mindig tisztában azzal, hogy az adott korban mennyi önfegyelem követelhető meg, hol van a tűréshatár.

A gyermek 3 éves kora körül jelentős fejlődési lépcsőt kell megmásszon: ez a második önállósulási szakasz. Ekkor nagy fordulat következik be az intelligencia és a személyiség fejlődésében, radikálisan csökken a függés szükségszerűsége. Emiatt egyéb irányú terhelhetősége jelentősen csökken. Így csökken a türelme 1. önmagával szemben � tehát nem viseli el, ha valami nem sikerül neki, illetve 2. környezetével szemben is, ha túl soknak, értelmetlennek érzi a tiltást, vagy ha éppen kialakulóban lévő új tudományában, önállósági törekvéseiben gátolják. A fent említett toleranciacsökkenés (türelemcsökkenés) miatt daccal reagál.
A már kialakult dacreakciók megoldásánál nehéz helyzetben vannak a szülők: nem helyes és általában nem is célravezető, ha a szülők tekintélyük érvényesítésével próbálják megoldani a problémát, de azt is nehéz elfogadni, hogy ne avatkozzanak be. Azt hiszem, biztosítanunk kell a gyermeket, hogy megértjük az érzéseit, és egyúttal közölni, hogy viselkedését ennek ellenére sem fogadjuk el. Talán a legjobban bevált módszer ezek után, ha �magára hagyjuk� a gyermeket, azaz kijövünk a dacreakciót produkáló gyerek szobájából. Ha ezt következetesen tudjuk csinálni, a gyerek hamar megtanulja, hogy így semmit nem ér el, és megszűnnek az ilyen típusú reakciók. Ha a dacreakciónak egyszer-egyszer engedünk, azaz megtesszük, amit a gyerek így kér, megerősítjük ezt a viselkedést (elérte, amit akart � ez jutalom jellegű, s mint ilyen, az előtte lévő viselkedés megerősítője).
A tűzoltásnál azonban sokkal jobb a megelőzés. Egyrészt, mint említettem, a túl sok tiltás vezethet dachoz. Ez megelőzhető:

- ha lényegtelen dolgokat nem tiltunk meg;
- vagy úgy fogalmazunk, hogy a tiltás el is hagyható, például: �Tedd le a fényképezőgépet!� (Azt mondjuk, hogy mit csináljon, ne azt, hogy mit ne!);
- ha egy figyelmeztető mondattal lehetőséget adok, hogy a gyermek presztízsveszteség nélkül visszavonuljon. Önállóan, maga válassza az elvárt, helyes cselekvést. Például: �Az a papa tolla!�;
- ha a szülő a tiltás, elvárás megfogalmazásakor nem saját akaratát, hatalmát állítja szembe, hanem arról beszél, hogy miért nem engedheti meg a gyereknek ezt vagy azt;
- nem szabad annak előfordulnia, hogy a szülő naponta szemrehányásokkal árassza el a gyereket, de közben hagyja, hogy a gyerek tovább csinálja a tiltott dolgot;
- ha a szülői következetesség megértéssel, belátással párosul, s emellett a gyermek megfelelő önállósághoz jut abban, amiben lehet, a szembeszállás gyengül, helyébe együttműködés lép.

Ellenkező esetben a dackorszak tartóssá válhat, vagy egyre nagyobb erővel vissza-visszatér.
Ha a kisgyermek sorozatosan magáért az ellenszegülésért nem csinálja azt, amit kérünk, el kell gondolkodni, hogy mi lehet ennek az oka. Például nyugtalan valamiért (most került óvodába, testvére született); túl sok dolgot tiltanak neki; túl magas követelményeket támasztanak; többnyire szidják, nem veszik észre igyekezetét.
Ha a gyermeknek kicsi kora óta az a tapasztalata, hogy joga van dönteni, választani az őt érintő kérdések jelentős részében, akkor akarata még az önállóság és énfejlődés kritikusabb, nehezebb szakaszában sem válik daccá. (Fontos, hogy érezze, tudja, hogy mi az, ami az ő akaratán múlik.)
Ha már fegyelmezési, szó szoros értelmében vett nevelési kérdésekkel foglalkozunk, szeretném a fentieket kiegészíteni.

1. Utasításokat ne általánosságban adjunk (például ne rosszalkodj), hanem fogalmazzuk meg, mit várunk.
2. A személyes példa a legösztönzőbb hatású.
3. Legyünk következetesek abban, amit kívánunk tőle.
4. Bármennyire kicsi a gyermek, mindig ismerjük be, ha hibáztunk.