[2006. okt. 19. 8:41] Most zajlik az Új Magyarország Fejlesztési Terv társadalmi vitája. Sokatmondó már az alcím is: Foglalkoztatás és növekedés. Hiába minden válságtünet: a környezet véges teherbíró-képessége továbbra sem számít. A fenntarthatóság kifejezés ugyan többször szerepel az anyagban, de leginkább a szó hagyományos pénzügyi, költségvetési értelmében. Így azután éppen arra nem kapunk választ, hogyan lehet növekedni s egyszersmind javítani a környezeti mutatókat. Mert hogy javítani kellene, ezt a dokumentum sem vitatja. A jelenlegi környezeti folyamatok nem fenntarthatók – olvashatjuk. Máshol meg, hogy a környezettudatosság szintje alacsony. Magyarország környezethasználata fenntarthatatlan fejezetcím alatt a szerzők elismerik, hogy az egy főre jutó „ökológiai lábnyom” mutatónk, bár jobb az unió átlagánál, de még így is meghaladja a fenntarthatóság mértékét. Természeti környezetünk folyamatos felélése folytatódik tehát. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésével is bajok vannak. Bár az alacsonyabb kiinduló szint következtében a kiotói vállalásokat teljesíteni tudjuk, de a 90-es évek második felétől ismét növekedésnek indult a kibocsátás. A közlekedési eredetű szennyezések esetében sem rózsás a helyzet. A városokban és a főbb közlekedési utak mentén a légszennyezés, a zaj és a rezgésterhelés folyamatosan növekszik. A terv szerint mindezzel békésen megfér, hogy javítani kell az ország elérhetőségét, "átjárhatóságát", aminek legfőbb eszköze a gyorsforgalmi úthálózat bővítése lenne. Bámulatos naivitásról tanúskodnak az olyan kifejezések, mint ipari ökológia, környezetvédelmi ipar, vagy környezeti infrastruktúra. Ezek a fogalmak a laikusokban azt a képzetet kelthetik, mintha a tűz és a víz jól megférne egymással. Holott a természetben zajló folyamatok technológiai kiváltása eddig leginkább csak a sci-fi irodalomban sikerült. A valódi megoldások, mint az élet oly sok területén, ezekben az esetekben is a megelőzésben rejlenek. A 2007 és 2013 között EU forrásokból megvalósítani tervezett, környezetvédelminek aposztrofált fejlesztések tipikusan a tüneti kezelések körébe tartoznak. A hulladékkezelés, az árvízvédelem, az ivóvíz minőségének javítása, a kármentesítés ugyanis félreérthetetlenül „csővégi" módszer. A hulladékkezelés mostanában folyvást napirenden tartott ügye kiváltképp jól példázza, hogyan lehet a környezet egyre növekvő terheléséből erényt fabrikálni. A közelmúltban sorra létesültek uniós támogatással, óriási költségekkel a regionális hulladékkezelési beruházások, főleg "eu-komform" hulladéklerakók és szelektív gyűjtési rendszerek. Az előjelek szerint nem lesz ez másként a jövőben sem. Sőt csatasorba állnak még a hulladékégetők is. Mindezek fenntartása egyre nagyobb költségeket emészt fel; a növekvő hulladékhegyekben pedig tovább ketyeg az időzített bomba, miközben a jó szándékú állampolgárban olyan hamis képzet alakul ki, mintha környezeti következmények nélkül, korlátlanul lehetne a hulladék mennyiségét növelni; a jótékony rendszer úgyis nyomtalanul elnyel mindent, méghozzá „környezetbarát" módon. Sűrű homály fedi azt a tényt, hogy a „hulladékgazdálkodási infrastruktúra" növekvő pénzügyi, energetikai költségei és környezeti következményei összeomlással fenyegetik az egész fenntarthatatlan „fejlődési" modellt. Egy másik példa is a „környezetvédelmi infrastruktúrák" veszélyeire figyelmeztet, egyszersmind felhívja a figyelmet arra, hogy a gazdaság üzleti logikája hogyan ütközik a környezetvédelmi érdekekkel. A világszerte, így idehaza is egyre csökkenő ivóvízkészletek miatt a vízzel való takarékoskodás vitán felül álló közérdek. Ugyanakkor a vízszolgáltatók érdeke a növekvő fogyasztás. Ha a takarékosság következtében mégis csökken az ivóvízfogyasztás, a víz ára törvényszerűen növekedni fog, hiszen a csökkenő bevételekkel a szolgáltatók állandó, sőt növekvő fenntartási, üzemeltetési költségei állnak szemben. Így van ez más hasonló, csövön érkező vagy távozó „környezetvédelmi" szolgáltatással például. a szennyvízkezeléssel is. Az Új Magyarország Fejlesztési Terv bevezetője hivatkozik az Európai Unió deklarált elveire, a lisszaboni növekedési és versenyképességi célokra és a fenntarthatóság Göteborgban megfogalmazott alapelveire. Bizony az EU egymásnak ellentmondó, egymást kizáró alapelveken nyugvó fejlesztéspolitikája sem teszi világosabbá a helyzetet, a követendő irányokat. A jól csengő szlogeneken túl a gyakorlatban még senkinek sem sikerült ezeket az egymással feleselő célokat összebékíteni egymással. Az unió különböző fórumai is sorra kénytelenek elismerni, hogy miközben a környezeti mutatók folyamatosan romlanak, a gazdasági versenyképesség mégsem javul. Az Új Magyarország Terv legfőbb hibája éppen az, hogy lényegében semmilyen új nincs benne. Legfőbb célja az uniós források minél nagyobb mértékű „lehívása". Mérget vehetünk rá, hogy e cél elsőbbsége éppen a fennen hangoztatott fenntarthatósági alapelveket sérti leginkább. Jól megágyazunk tehát a jövő gazdasági, pénzügyi válságainak. Nem is lehet ez másként, míg csökönyösen, fordítva ülünk a paripán. Amíg a célok és az eszközök folyton felcserélődnek, amíg a versenyképesség, a munkahelyteremtés, legfőképpen pedig a növekedés nem csupán viszonylagos értékű eszköz, hanem önmagáért való cél. Amíg nem a környezeti fenntarthatóság a legfontosabb; a hozzárendelt eszközök pedig nem ezt a legfőbb célt szolgálják. Addig bizony marad a folytonos válságkezelés, a kiigazítások, a megszorítások, a sorozatos környezeti katasztrófák következményeinek felszámolása, vagy jobb híján a károkért felelős hivatalnokok, politikusok falhoz állítása. Gellért Miklós A SZIKE Környezet- és Egészségvédelmi Egyesület elnöke