Ahhoz, hogy jobban megértsük a 2-3 évesek "hisztijét" vagy más szóval a dackorszakot, vissza kell egy kicsit mennünk az időben. Abba az életkorba, amikor a kisbaba lassan felfedezi a saját testét és azt a képességét, hogy önmaga képes a testrészeit mozgatni. Ez a fajta felfedezés örömmel tölti el és minden mozdulatával szinte begyakorolja azt a képességét, azt az élményét, hogy "én csinálom", én irányítom magam. Testséma kialakulása A csecsemő egyfajta belső vázlatot alakít ki saját testéről, mozgásáról. Ezt a testséma lesz később az alapja a személyiségnek, ebből táplálkozik az önbizalom, az akaraterő, a saját testéhez fűződő viszony is. A szülő nagy örömmel csodálja, ahogy csecsemője négykézlábra áll, megfordul, elkezd mászni, majd feláll, s aztán megteszi az első lépéseket. A kicsi, látva a szülő örömét, úgy érzi, hogy minden mozdulata, minden megnyilvánulása helyes és kívánatos. Az önálló személyiség kialakítása végül is azzal kezdődik, hogy a gyermek gyakorol valamilyen tevékenységet, ami a szüleinek - és aztán neki magának is - örömet szerez. Fontos tehát, hogy a szülő mutassa ki örömét és helyeslését, valahányszor a gyerek valamilyen önálló lépést tesz saját személyiségének érvényesítése érdekében. A gyerek ezáltal tapasztalja meg nemcsak azt, hogy cselekedetei örömet szereznek, hanem azt is, hogy ő maga, úgy ahogy van, elfogadható, szeretetre méltó lény. Ha a szülő elégedetlen, türelmetlen, kritikára hajlamos, akkor a gyerek úgy érzi, hogy amit ő csinál, amilyen ő maga, az a szülőnek nem jó. Elutasítva érzi magát, és a bimbózó önbizalma csorbát szenved. A szülőnek valahol a lelke mélyén mindig, minden életkorban helyeselnie kell gyermeke énmegvalósító törekvéseit, akarata bimbózását, hiszen így alakul ki identitása, saját személyisége. Hol a határ? Persze korlátokat azért szabni kell! Segíteni kell őket abban, hogy felismerjék, hol húzódnak a határok. Nagyon fontos az is, hogy a szülők világosan, egyértelműen, következetesen megértessék a kicsikkel, milyen viselkedés szerez nekik örömet, és milyen viselkedés nem. Ha a gyerek megérzi a szülő bizonytalanságát, következetlenségét, ő is elbizonytalanodik. Ha egyik alkalommal szabad a boltban a polcról levenni a csokit, a másik alkalommal pedig semmihez sem szabad nyúlni, ha egyik nap türelmesen kivárjuk, amíg felhúzza a cipőjét, a másik alkalommal nem engedjük neki, akkor nem fogja tudni, hogy mit szeretnénk, mit várunk tőle. Mi sem vagyunk egyformák. Van olyan szülő, akinek több minden "belefér", és van, aki a saját életét is szabályozottabban éli. Vegyük fontolóra, hogy valójában milyen szabályokat gondolunk komolyan. Azt szeretnénk-e, hogy gyermekünk el tudja dönteni, hogy melyik csokit szeretné ma elvenni a polcról, és akkor mindig vehet egyet vagy inkább ragaszkodunk ahhoz, hogy sose nyúljon semmihez, ha bevásárolunk. Ebben az életkorban (2-3 év) a kicsinek nagyon fontos az állandóság, a következetesség. Hiszen annyi új ismeretet szerzett, hogy éppen elég ezeket rendben tartania, hogy tájékozódni tudjon a világban. Ragaszkodni fog a már megszokott, neki ismerős dolgokhoz, helyzetekhez, és rosszul tűri a változatosságot. Mindig a macis pohárból akar inni, és dührohamot kap, ha véletlenül nem azt kapja. A szülő néha nem is érti, hogy mi a baj, hiszen számára nincs akkora a jelentősége a dolognak. Ilyen esetekben nem érdemes vitába szállni vele, adjuk oda a macis poharat. Ha nem esik nehezünkre, engedjünk neki kis szokásai mentén. Ne frusztráljuk! Ha a gyermek már elmúlt 2 éves, tud járni, képes arra, hogy megfogja a tárgyakat, hogy játsszon velük, akkor sok mindenre képes már, és még többet szeretne csinálni. Szándékait azonban nem mindig képes - vagy nem mindig szabad - megvalósítani. Nem éri fel az asztalt, mert még kicsi, nem tudja még tolni a bevásárlókocsit, mert még gyenge, nem tudja kinyitni az ajtót, mert még nem éri fel, és sorolhatnám. Testalkatának és ügyességének határai egyre-másra korlátokat szabnak cselekvésének. Ilyenkor az ember - és nem csak a gyerek - feszültséget él át. Ezt a feszültséget a pszichológia frusztrációnak nevezi. Ismerjük ezt az érzést mindannyian, mikor egy dugóban állunk, és nagyon sietnénk vagy szeretnénk megjavítani egy tárgyat, de több óra bíbelődés után sem sikerül. Boszszankodunk egy kicsit, de aztán elfogadjuk a helyzetet. Belátjuk, hogy itt vannak a lehetőségeink korlátai. A gyerek még nem képes erre, nincs elég énereje, hogy elfogadja ezt a feszültséget. Ilyenkor a tehetetlenség elárasztja, színvonalcsökkenés (regresszió) történik. A gyerek a fejlődésben már túlhaladott viselkedésmódokat produkál. Földre veti magát, ordít, toporzékol, visít, potyognak a könnyei. Ezt a szülő egyszerűen csak "hisztinek" nevezi. A dühroham a gyermek kétségbeesését fejezi ki, hogy nincs még megbízhatóan működő énje. Saját tehetetlenségére reagál, arra, hogy képtelen volt elérni, amire vágyott. Szenved ő is és mi is. Annak a tehetetlenségnek a sokszorosát éli át, amit mi, szülők érzünk, amikor egy dühöngő, hisztiző gyerekkel állunk szemben. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a szülő megértse, mi is történik valójában. Ha a dühroham amiatt alakult ki, hogy valamit nem tudott megcsinálni, amiről azt hitte, hogy menni fog, próbáljunk neki segíteni. Ezzel nemcsak a feszültségét csökkentjük, hanem azt is bebizonyítjuk neki, hogy képes a testét az akarata szerint szabályozni, nincs kiszolgáltatva teljesen a tehetetlenség érzésének. Ne mondjuk azt, hogy: Látod, neked ez még nem sikerül! Nem tudod még egyedül felvenni a cipődet, úgyse tudod berúgni a labdát a kapuba, hiába akarod, úgyse tudod tolni egyedül a babakocsit. Ez csak olaj a tűzre. A gyerek azt éli meg, hogy ő semmit sem tud, és ettől még elkeseredettebb lesz. Hagyjunk neki egy kis időt, hogy kipróbálja magát, és segítsünk neki. Gyakorlás nélkül nem fog ügyesedni semmiben sem. Babusgatva szeressük Ha a dühroham már elhatalmasodott rajta, és lehet, hogy már arra sem emlékszik, mi váltotta ki, hatékonyabb, ha eltereljük a figyelmét. Olyan dolgot mutassunk neki, ami érdekes, újszerű vagy ami után vágyakozni szokott különben is. Ha ez sem működik, vegyük fel és vigyük el a helyszínről. Ettől bizonyára meglepődik majd, és elhallgat. Még egy fontos dolog: hogyan reagál a szülő a hisztiző gyermekére? Ha nehezen viseli, tehetetlenséget, dühöt érez, azt a gyerek is érzékelni fogja. Ha a gyerek azt látja, hogy az anyja is szinte toporzékol a dühtől, kiabál, esetleg megüti a gyermekét, az nemcsak fájni fog neki, hanem azt tanulja meg, azt a mintát kapja, hogy lehet így viselkedni. Másrészt a szülő nem képes megnyugodni és ezáltal nem lehet képes arra sem, hogy megnyugtassa a gyermekét. Egymást gerjesztik csak, hiszen egy idő után a gyerek azért ordít, mert megijedt anyja reakciójától. Ha a szülő (is) elveszti a fejét, és olyat tesz, amit később már bánni fog, könnyen előfordulhat, hogy később emiatt bűntudata támad. Ha csökkenteni szeretné a bűntudatát, lehet, hogy kedvesebb lesz a gyermekéhez, aki ezt a kedvességet a hiszti "jutalmaként" értelmezheti. Vagyis megérte neki a "balhé", mert a szülő utólag kompenzálja. Ebben az esetben sajnos megerősítődik a hisztis viselkedés, mert fenntartja a szülő kiengesztelő magatartása. Ha el is vesztettük a fejünket, ne próbáljuk kiengesztelni a gyerekünket, hanem próbáljuk elmagyarázni neki, hogy nekünk sem volt könnyű ebben a helyzetben, és mi sem viselkedtünk helyesen. ő sem és mi sem. Mindkettőnknek rossz volt. Beszéljük meg, hogy legközelebb megpróbálunk okosabbak lenni. Ne kérjük a bocsánatát, ezzel csak egy eszközt adunk neki, amivel nem tud még bánni. Ha a gyerek otthon azt látja, hogy a szülei agresszíven, hisztik útján képesek csak az akaratukat érvényesíteni, ha ezt a mintát tanulja meg, ezt fogja utánozni. Ha viszont türelemmel, odafigyeléssel, értelmes magyarázatokkal találkozik, ő is törekedni fog arra, hogy hozzánk hasonlóvá váljon. Mutassunk példát, segítsünk neki ebben!