Egy napon azt kérte a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek. 

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. "Tényleg?-hallatszott a suttogás. Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit. Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek " szóltak a megjegyzések.

Ez után senki sem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szöleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal, és a társasikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után akik szerették vagy ismerték a fiatalembert, odamenetek a koporsóhoz, és lerótták a kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: Ön nem a matematika tanárnője volt Marknak?

Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: Mark nagyon gyakran beszélt magáról.

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel. Valamit szertnénk mutatni, mondta az apa, és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni. A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak már. A tanárnő anélkül, hogy odanézett volna tudta, hogy ez egyike azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról. Nagyon szeretenénk megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak- mondta Mark anyja. Amint látja, Mark nagyon megbecsülte. A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: Nekem is megvan a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm. Chuk felesége pedig így szólt: Chuk megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba. Az enyém is megvan még, mondta Marily. A naplómban tartom. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. Mindig magamnál hordom- mondta Vicki, és hozzátette: meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük a listát.

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akiért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa. Ha nem teszed meg, elszalasztol egy csodás lehetőséget, hogy valami kedveset és szépet tegyél. Gondolj rá: azt aratjuk, amit vetettünk. Amit az ember ad a másik embernek, vissza is jön a saját életébe.