Válasszunk önképet!

Vajon részt vennénk-e egy tengeri utazáson anélkül, hogy tudnánk, mely kikötőkbe fut be a hajó? Valószínűleg nem, hiszen túl sok rizikót rejt magában. Ugyanígy van ez a nagyobb önbizalom felé vezető úton is. Előre kell tudnunk, el kell terveznünk konkrétan, hogyan akarunk oda eljutni!
• Gondolkodjunk el azon, milyenek is szeretnénk lenni!
Milyen viselkedési formákkal és tulajdonságokkal szeretnénk rendelkezni?

• Kívánságainkat fogalmazzuk meg!
Minden kívánságunkat mondattá formálhatjuk. A leghatásosabb, ha ezt pozitívan és jelen időben fogalmazzuk meg. Ahelyett, hogy azt mondanánk: „Nem engedem, hogy beleszóljanak, ha beszélek!”, fogalmazzunk inkább így: „A mondandómat végigmondom!”

• Mondataink mindig legyenek kéznél!
Vezérmondatainkat írjuk fel kis cédulákra, s tegyük őket olyan helyre, például a pénztárcánkba, az autó kesztyűtartójába vagy a határidőnaplónkba, hogy naponta akaratlanul is többször rájuk bukkanjunk!

Eleinte biztosan furcsa lesz, hogy olyan dolgokat állítunk, amelyek még nem váltak valóra.
JEGYEZZÜK MEG! Minél gyakrabban ismételgetjük ezeket a mondatokat, annál inkább válnak magától értetődőbbekké.

Tudatalattink igazságként fogadja el őket, s nemsokára állításainknak megfelelően fogunk viselkedni. Nemhiába nevezik ezeket az elveket, tételeket „affirmációknak”, megerősítéseknek. Tartást, „megerősítést” adnak azon az úton, mely több önbizalomhoz és az önmagunkért való kiálláshoz vezet.

Csak egyértelműen!
Ha egyértelműen kimondjuk, amit szeretnénk, elkerülhetjük a félreértéseket, és partnerünk is azonnal állást foglalhat.

Ne hagyjuk elnyomni magunkat!

Ilyennek ismerjük magunkat:
• Állandóan azzal küszködünk, hogy társunkat bevonjuk a házimunkába. Ő azonban a felét elfelejti, vagy azzal vigasztal, hogy majd másnap megteszi. Dühösek vagyunk, mert úgy érezzük, kihasználnak bennünket.
• Intuitív módon jól ítélünk meg egy helyzetet, de partnerünk logikai érvekkel „darabokra szedi” megérzésünket. Nem tudunk ellene védekezni.
• Társunk idegenek előtt lealacsonyít bennünket. Mihelyt meg akarjuk magyarázni
a dolgot, közbeszól, és előadja a maga verzióját. Úgy érezzük, megaláznak minket.
• Egy nehéz nap után otthon szeretnénk kibeszélni magunkat, és egy kis vigaszra vágyunk. Ehelyett kedvesünk analizálja a helyzetet, elmondja, mi az, amit rosszul csináltunk, s a végén jó tanácsokkal lát el.

Megint csak dühösek vagyunk…

Pillanatnyilag mindegy, mily módon igyekszünk érvényre juttatni akaratunkat a partnerkapcsolatunkban. Lehet, hogy morgolódunk, veszekszünk, csendesen alkalmazkodunk, avagy csípős megjegyzéseket eresztünk el, netán rezignáltan visszavonulunk. Bármit is teszünk, belegabalyodtunk a helyzetbe. Csak akkor tudunk valóban talpra állni, ha igyekszünk belsőleg távolságot tartani. Ezt a következő lépések alkalmazásával érhetjük el.

Lépésről lépésre

• Szabadítsuk ki magunkat a szorításból!
Ne várjunk el többé meghatározott dolgokat a partnerünktől! Természetes, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy a megértés, a gyengédség, a segítség és a pontosság iránti igényeink jogosak. Annak érdekében azonban, hogy kevésbé legyünk görcsösek, mégis jobb, ha megválunk határozott elképzeléseinktől. Ebben talán segítségünkre lehet az a gondolat, hogy senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy megváltozzon. Gondolatban váltsunk vágányt: „Az ő dolga, hogy mit tesz.”

• Ne vállaljunk több szerepet a játékban!
Partnerünk viselkedésére a ránk jellemző módon reagálunk. (Például megbántottan hallgatunk, ha mások előtt leszid bennünket.) Szakítsuk meg ezt a játszmát! Ne reagáljunk se a tudatalatti, se a célzott provokációra! Ne védekezzünk, ha úgy érezzük, ok nélkül kritizáltak bennünket! Mondjuk inkább egyszerűen a következőt: „Úgy érzem, a kritikádnak semmi alapja!” Vagy: „Szívesen egyetértenék veled, de ezt most másképp látom.” Ha veszekedés van kialakulóban, igyekezzünk azt megelőzni: „Úgy tűnik, erre most nem találunk megoldást. Egy másik alkalommal nyugodtabban megbeszélhetjük.”
JÓ TANÁCS: ügyeljünk arra, hogy hangunk se agresszív, se sértett ne legyen! Azáltal, hogy áttörjük a megszokott sémát, sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy partnerünk ezt észrevegye. Neki is nagyobb szabadságot biztosítunk a változásra, mi pedig minden esetben növelhetjük szuverenitásunkat.

Legyünk egyértelműek!

• Értsük meg a férfiak nyelvét!
Deborah Tannen amerikai szociológus találóan fogalmazott: „A férfiak a »státusvilágban«, a nők a »kapcsolatok világában« élnek. Ez annyit jelent, hogy a férfiak az egymás közötti rangsorra ügyelnek, míg a nők a harmóniát és az egymással való kedves bánásmódot szeretnék megvalósítani. Ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy a férfiak direkt módon fejezik ki, amit szeretnének, a nők viszont mondandójukat udvarias csomagolásban adják elő, hogy senkit se bántsanak meg. Általában többes szám első személyben beszélnek – mi –, s ritkábban fejezik ki magukat egyes szám első személyben: én. Gyakran élnek a feltételes mód adta lehetőségekkel: „Megtehetnénk”, „Jó lenne, ha.” A férfiak azt mondják: „Szeretnék moziba menni! Eljössz?” A nők ezzel ellentétben így fejezik ki magukat: „Elmehetnénk egyszer újra moziba. Mit gondolsz?”
Ha nőként szeretnénk megállni a helyünket egy partnerkapcsolatban, akkor párunktól elleshetünk némi „férfi-nyelvet”. Mondjuk meg tehát világosan, hogyan érezzük magunkat, vagy mit szeretnénk! Az „állandóan megváratsz” mondat helyett fejezzük ki így magunkat: „Dühös vagyok, mert megvárattál!”

• Használjunk „én-üzeneteket”!
Igyekezzünk én-üzeneteket használni! Kezdjük tehát mondandónkat így: „Én…” Ne legyen közben se kétségünk, se bűntudatunk, hogy talán túl keményen fogalmazunk! Minden esetben jogunk van arra, hogy kifejezzük személyes véleményünket.

Nem kell mindent eltűrni!

Ilyennek ismerjük magunkat
• Elegünk van belőle, hogy barátnőnk mindig elkésik; hogy a találkozó előtt röviddel lemondja azt; hogy a hátunk mögött pletykál; hogy kiad bennünket; hogy átnéz rajtunk, mihelyt egy férfi felbukkan a láthatáron, vagy hogy kölcsönkér valamit, amit aztán elfelejti azt visszaadni.

• Tervezgetjük a jövőt, de bármire is készülünk, barátnőnk pesszimista hangvételével kedvünket szegi: „Ez úgysem sikerülhet! Te tényleg azt hiszed, hogy képes vagy erre? Ebbe már másoknak is beletört a bicskája.”

• Barátnőnk szívesen ereszti ki nálunk a feszültségét, nekünk mondja el bánatát. Vigasztaljuk, támogatjuk, ahogy csak tudjuk. Viszont, ha nekünk van szükségünk segítségre, csak fél füllel figyel oda. Néha rosszul értelmezzük a hűség fogalmát, és azt hisszük, mindent tolerálnunk kell. Vagy titokban attól félünk, hogy magányosak leszünk, mihelyt követeléseink támadnak.
TUDATOSÍTSUK: mindkét dolog megakadályoz bennünket abban, hogy szeretetteljes, támogató, mindkét fél részére elégedettséget nyújtó barátságot alakítsunk ki! Engedékenységgel sem magunknak, sem barátainknak nem teszünk jót. Csak önzésüket erősítjük meg. Ha nyilvánvalóvá tesszük a határokat, egész biztosan nem részesülünk kevesebb odafordulásban, de tiszteletet biztosan többet tanúsítanak irányunkban.

Ellenőrizzük a barátságot!

• Állítsunk fel egy tartozik-követel listát!
Belsőleg talán ódzkodunk attól, hogy elszámoljunk, de talán csak így válik világossá, tartható-e a barátság vagy sem. Tárgyilagos szemmel nézve ugyanis a barátság egyfajta csereüzlet. Temperamentumot nyugalomra, támogatást hálára váltunk. Elvisszük barátnőnket egy társaságba, cserébe segít nekünk megírni egy jelentkezési lapot. De ha a tartozik oldalon mindig több áll, mint a követel rovatban, úgy jogosan leszünk csalódottak, mérgesek vagy elégedetlenek. Ilyenkor itt az ideje annak, hogy megbeszéljük a dolgot! Egy barátságnak nem kell feltétlenül minden igényt kielégítenie!

• Legyen bátorságunk a szakításhoz!
A barátoknak nem csak szellemileg, de – elsősorban – érzelmi síkon kell összhangban lenniük. Ez az idő előrehaladtával sajnos néha megváltozhat. Ha fejlődünk, barátaink nem biztos, hogy automatikusan ugyanabba az irányba fejlődnek. Ha úgy érezzük, újra és újra lefékeznek vagy lehúznak bennünket, vagy már nem értenek meg, fel kell tennünk magunknak a kérdést: barátságunk bírja-e a terhelést a jövőben?

Tipp: ahelyett, hogy egyszerűen eltűnnénk, vagy állandóan kifogásokat találnánk, igyekezzünk tisztázni a helyzetet! Mondjuk el minden nagyképűség nélkül, miért gondoljuk azt, hogy barátságunk veszélyben van! Ne ijedjünk meg, ha tényleg szakításra kerül a sor!
Léteznek csodálatos „óvodáskori barátságok”, amelyek egy életen át tartanak. Mérlegeljünk tehát alaposan, és gondoljuk át, mi az, ami jót tesz nekünk! A lényeg, hogy senki se fizessen rá, hanem mindkét fél profitálhasson a kapcsolatból.

Tartsuk fontosnak magunkat!

• Mondjuk meg azonnal, ha zavar bennünket valami!
Ne odázzuk el magunkban a dolgot, miközben azt gondoljuk: „Nem is olyan fontos a dolog!” Az apróságok gyorsan hegynyi keserűséggé és haraggá növik ki magukat.

• Vegyük komolyan az érzéseinket!
Az önző barátok szívesen lebeszélnének érzéseinkről: „Egyszerűen csak túl érzékeny vagy!”, „Úgy látszik, nem érted a tréfát!”, „Ne légy már ilyen szőrszálhasogató!” Ne irritáljanak bennünket az ilyen megjegyzések! Mindenképpen jogunk van az érzéseinkhez! Mondjuk meg, hogy így és így érzünk, és szeretnénk, ha erre tekintettel lennének!

• Legyünk bátrak, és kérjünk!
Ha segítségre van szükségünk, és a barátunk minden nyomós ok nélkül habozik, nyugodtan emlékeztessük rá, hogy mi már mit tettünk érte: „Segítettem neked a költözéskor, ezért úgy érzem, elvárhatom tőled, hogy a hét végén megetesd a cicámat.”

• Legyünk konzekvensek!
Felnőtt embereket is lehet nevelni. Ugyanúgy, mint a gyerekek esetében, ez is elsősorban a konzekvencia segítségével sikerülhet. Például, ha megváratnak, egy negyedóra múlva elmegyünk. Ha a kölcsönkért ruha foltosan kerül vissza hozzánk, kérjük el a tisztítás árát! Ne aggódjunk, ez nem kicsinyesség! Egyszerűen ügyelünk az önbecsülésünkre.
(folytatjuk)

M. M.