A családtámogatásokról az utóbbi időben a legkülönfélébb javaslatok láttak napvilágot. Két dolog jellemzi mindegyiket: az elvonás és a rövidlátás.

1. A gyermeknevelés legfőbb haszonélvezője a társadalom. A gyermek nem luxus, és nem is önhiba, hanem gazdaságilag is hosszú távú beruházás a társadalom jövőjébe. Elvárható tehát, hogy a gyermeket nevelők jövedelmét ne csapolja meg az eltartottjaik elemi létfenntartási költségeit is csökkentő mértékű elvonás. Ennek egyik lehetséges módja, ha az alanyi jogon jár a családi pótlék, aminek összege ma lényegében csak a gyermeki létminimum után az állami költségvetésbe befolyó ÁFA visszatérítését biztosítja. Aki tehát ma Magyarországon a családi pótlékot jövedelemteszthez kötné, az gyakorlatilag a gyermeknevelést – különösen a több gyermek nevelését – luxusadóval kívánja sújtani. Ez – a Parlament hatályos határozatával, programjával és a törvényekkel szemben - ismét csak bővítené a ma is szégyenletes mértékű gyermekszegénységet és rontaná az amúgy is tragikusan alacsony születésszámokat is.

2. A gyermekeknek nemcsak eltartási költségeik, hanem gondozási-nevelési, lelki szükségleteik is vannak. E szükségletek kielégítése nemcsak akkor igényel időt, erkölcsi és anyagi elismerést, amikor valaki ezt a munkát munkaerőpiacon végzi mások javára, hanem akkor is, amikor a saját gyermekeit látja el. Annyi mindenképpen elvárható, hogy a napi törvényes munkaidő 75 %-át elérő otthoni gyermekgondozási teendők esetén az érintett szülő keresőképtelennek számítson. Ez az állapot a betegállománynál nem rosszabb szabályok szerinti keresetarányos ellátást, illetve legalább a minimálbért elérő juttatást indokol. Aki tehát ma Magyarországon a gyermekgondozási ellátások bármiféle szűkítését szorgalmazza, az a gyermekes – különösen a több gyermeket nevelő – családoknak átlagosnál nagyobb szegénységi kockázatát kívánja tovább növelni, amivel rontaná az amúgy is tragikusan alacsony születésszámokat is.

3. A kisgyermekes szülők a gyermekeik gondozásával, nevelésével akkor is dolgoznak, a társadalom javára végeznek munkát, amikor nincsenek állásban. Természetes, hogy későbbi elhelyezkedésüket segíteni indokolt. Ennek legfontosabb módjai a részmunkaidős foglalkoztatás és az érintett szülők meglévő szakképzettségére, tudására építő továbbképzés, átképzés. A ma már elégtelenné vált gyermekintézményi – bölcsődei, óvodai, napközis, családi napközis – és tömegközlekedési háttér helyreállítása, kiépítése nélkül azonban még az érintett szülők részmunkaidős foglalkoztatása és képzésük is esélytelen maradhat.

A döntés-előkészítőktől és a döntéshozóktól elvárjuk, hogy

• vegyék figyelembe a felhalmozott hazai és nemzetközi tapasztalatokat,

• összefüggésükben szemléljék az egyes rendszerelemeket, ne csak a rövidtávú lehetőségeket tartsák szem előtt, hanem az évek múlva várható bevételkiesést, kiadásnövekedést és a társadalmi-gazdasági hatásokat, a népesedési szempontokat is.

Budapest, 2008. június 10. Dr. Szabó Endre elnök