Egy hároméves gyermek agya kétszer olyan aktív, mint egy felnőtté: sok szülő ezt úgy értelmezi, mint felhívást a keringőre: akkor hát rajta, húzzunk bele. Németországban a tehetségmérő intézetek ötéves kortól papírt adnak arról (háromszázötven euróért), milyen területeken és mennyire kimagasló a gyermek – a „bizonyítvány” az úgynevezett tehetségprofil leírását tartalmazza. A családi és intézményi, évről évre egyre magasabb elvárások a téves benyomásból fakadnak, hogy nem lehet elég korán kezdeni a – no nem a tanulást, hanem szó szerint a képzést. Jó pap holtig tanul, a jó szakembert viszont már a bölcsőben elkezdik tájékoztatni. A kétévesek számolnak, a háromévesek olvasnak, a szülők pedig büszkék. A kisgyermekkori túlképzés „áldozatai” egyszerre elkényeztetettek és elhanyagoltak, de mindenképp túlhajtottak. Szüleik meg akarnak adni nekik mindent, amiről a kor divatja elhiteti, hogy alapjuttatás, s mivel ez jóval több a kisgyerek teherbírásánál, ezért nem veszik a fáradságot, hogy belegondoljanak: esetleg másra lenne szükségük a kicsiknek. Hogy retardált a mozgásuk, hogy életkori igényeik minimális szinten sincsenek figyelembe véve? Ugyan. A hajsza közben a szülők nem számolnak azzal (a saját életükben már évtizedek óta megjelenő tapasztalattal), hogy sok ismeret, amit ahelyett vés a fejébe a kicsi, hogy virágot szedne a domboldalon, biciklizne, vagy uszodába menne, gyorsan elavul. Nézzünk néhány, a bébiképzés elterjedése miatt fellépő korai, túlterheltségre utaló tünetet. A gyerek, aki csak egy éve van az óvodában, előre utálja az iskolát – érthető, hiszen már az óvodában kötelességek tucatjaival hálózzák be őket. Nem csoda: számos óvodában igen aktív, heti húsz-harminc órás „munkahét” várja őket, de ma már sok óvodáskorúnak van magántanára is. Beszédes tünet az is, hogy mit szeretnek a korai képzésben részesülő amerikai gyerekek leginkább az oviban: a szünetet! (Megdöbbentő, hogy már itt van szünet.) Ugyancsak elszomorító, hogy a legkisebbek körében elszaporodtak a „nem érdekel” és az „unatkozom” mondatok – a közönyösséget, a fásultságot megelőző állapotjelzők. A túlterheltség és a korai teljesítménykényszer számlájára írható az is, hogy sok gyerek nehezen viseli el a kudarcokat, konfliktushelyzetben szélsőségesen reagál. A kicsiknél az információáradat folyamatos ömlesztése hamar telítettséghez, kifáradáshoz vezet. A jelenség – az emocionális, képi és verbális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai és mentális kimerülés állapota – több szakemberben félelmet kelt: egy német cikk egyenesen „burn out”-os, kiégett óvodásokról beszél (a kiégettség a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, amelyet a saját személyre, munkára, másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek), de ez remélhetőleg egyelőre túlzás. Habár, ahogy Gerald Hüther, a göttingeni egyetem agykutatója megfogalmazta: a bébiképzés hisztériája a gyerekek motivációját és önbizalmát is csökkenti. Jóllehet bizonyos értelemben a kicsik is megélik a burning out klasszikus patthelyzetét: ez abból fakad, hogy túl sok a dolguk, és egyszerre többfélét akarnak csinálni. Egy darabig megy is, ám végül oda vezet, hogy több dolog félbemarad, s emiatt már az óvodás elégedetlen lehet önmagával: szegényke úgy érzi, képesnek kellene lennie a (fontos) feladatok megoldására. Ám teljesítőképessége természetesen véges, s ha túl gyakran kerül szembe a ténnyel, hogy nem tudja elvégezni tennivalóit, állandósulhat a feszült állapot. Ennek egyik eredménye, ha a bizonyítási kényszerbe kerülő gyerekeknek csökken az önértékelésük – a szülők, az iskola és a média által sugallt teljesítménykényszer miatt. A szülőkben azzal is könnyű lelkiismeret-furdalást kelteni, hogy mennyit ártanak gyermeküknek, ha idejében nem szoktatják számítógéphez. Körülbelül attól a perctől, hogy ülni tud, nem fűbe, játszótéri hintába, hanem számítógép, tévé elé kell ültetni – sugallja a haladó szellemű szülőknek a kortárs média, s bébi-tévéműsorok, bébi-honlapok tömkelege szolgálja ki a mesterségesen gerjesztett igényt. Minden harmadik 0–2 éves amerikai gyermeket ellátnak a szülei szellemi fejlődéséhez szükségesnek vélt videokazettákkal. Sőt, a genetikai hagyaték teljesítményének növelése érdekében egyes szülők már az anyaméhben növekvő utód számára is tudományos alapon választják ki, mikor milyen zenét hallgasson a mama, és milyen hangerővel. Mintha el lenne csúsztatva a lépték: a magzatot csecsemőnek nézzük, a csecsemőt kisgyereknek, a kisgyereket kisiskolásnak – sürgetünk, gyorsítunk a fogantatástól kezdve. Érthető: már az óvodásokból is lehet perfekcionistákat nevelni. Igaz, ők később nehezen emésztik meg a bizonytalanságot, vagy csoportban játszva, tanulva rosszul dolgozzák fel a mások miatt bekövetkezett hibákat. A „feltuningolt gyerek” hamar leereszt: ha idő előtt, készen tálaljuk számára az ismeretélményt, amelyet később elemi rácsodálkozással és önállóan dolgozhatna fel, akkor siker és öröm híján monoton munkavégzés lesz számára a tudás megszerzése. Gazdag szakirodalom szól a „csodagyerekek” tragédiáiról, hogy a családilag minizseniknek kinevezett apróságoknak később mennyi pszichés gondja támad. Hiába: már a két-háromévesek idegennyelvű dalocskákat tanulnak az óvodában, már az egyévesek számára készülnek tematikus oktatóvideók, melyek szép számban fogynak, hatalmas forgalmat biztosítva felületes és felelőtlen előállítóiknak, forgalmazóiknak. Tavaly Európában közel kilencvenmillió eurónyi bevétel származott ebből a forrásból. A középkori családban, ahol gyakran nemcsak több generáció élt együtt, hanem a széles értelemben vett pereputty is (rokonok, inasok, cselédek, vándorok stb.), amikor hat-nyolc gyerekből sokat elvitt a csecsemőhalandóság, más volt a gyerekek szerepe, mint ma. Ellátásuk, felnevelésük kevesebb pénzbe, időbe, energiába került, sőt maga a téma is csak a 19. században bukkant fel, amikor gyökeresen átalakult a gyermek- és anyakép. Az anyaság új keletű mítosza a gyermeket az élet értelmeként nevezte meg – mára sajátos értelemben vett versenyszereplők lettek. Hazai óvónői tapasztalat, hogy a szülők kifejezetten, mi több: bevallottan támogatják gyermekük műsorválasztásában a horrorfilmeket, a „hadd lássa, milyen az élet” jelszavával. Az óvónőknek az is szembetűnik, hogy a családok számottevő hányadában nem létező fogalom a vasárnapi ebéd. A gyerekek kevesebb levest és főzeléket esznek, annál több gyorséttermi menü jut hétvégére is. Ennek a szertartásnak az elsorvadása a természetes családi kapcsolatok ápolása helyett a pótlék jellegű médiakötődések növeléséhez vezet. Médiakötődést ápolhat a könyv is: sok családban apad az irodalmilag értékes mesekönyvek száma, ehelyett az éppen kasszasikernek számító amerikai rajzfilm magyartalan, gyorsfordított, az eredeti mesének értelmezhetetlenül eltorzított képeskönyv-változatát vásárolják meg – mely aztán háromdimenziós alakzatokban megjelenik a gyorséttermi menükhöz tálalt állatfigurák formájában. A bevésés tökéletes, az óvodás nem tud hova menekülni. És ezzel elérkeztünk a lényeghez: a média mindenhatósága, kollektív tudatfölöttivé válása magyarázza az óvodások túlterheltségét. A folyamat ráadásul napjainkra öngerjesztő lett, hiszen a hírneurózisban szenvedő embereket még több, még elrettentőbb hírrel próbálják meg fölrázni a csatornák, még gyorsabb, még színesebb képsorokkal, még hangosabban. Fogalmunk sincs, mit teszünk azzal a generációval, akit élete meghatározó első három évében kezdünk nyomasztani ezzel a lassan a felnőttek számára is emészthetetlen mennyiséggel, melyben a minőségnek már híre-hamva sincs. Az információs hajsza, a születéstől indított pörgés, az értelmetlen verseny: a romantika és az újkor fogalmai szerint értelmezhető gyermekkor vége. Nem a tudás új aranykora, hanem a fast food média diadala. A szerző kommunikációs szakértő, az ELTE BTK Informatikai Intézetének oktatója. Szerző: Szvetelszky Zsuzsanna