Az összeférhetetlen
Szigethy Gábor 2006.06.13. 08:20
"Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok."
Az összeférhetetlen
Harminc éve halt meg Latinovits Zoltán
Új Ember 2006.06.13.
"Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok."
Így mutatkozott be 1969. március 29-én Latinovits Zoltán az újvidéki magyaroknak.
Tudta, hogy összeférhetetlennek tartják, vállalta, hogy összeférhetetlen.
Mert gyűlölte a tehetségtelen és ezért rosszakaratú embereket, akik saját sikertelenségükért másokon, a tehetségeseken, a becsületesen élőkön, az eredményesen dolgozókon, az értéket alkotókon állnak nemtelen boszszút.
"...összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják - azokkal én nem tudok egyetérteni.
Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni."
Sokan, sokféleképpen hallgatták a Magyar Rádióban 1967 karácsonyán elhangzott nyilatkozatát.
Sokan rajongtak az üstökösként érkezett színészért.
Sokan utálták a hirtelen híressé lett vidéki krakélert.
A nagyhatalmú szakszervezeti titkárrá előléptetett harmadrendű színész, a tehetségtelen katonatisztből párthatározattal fabrikált kulturális miniszter, a szolgalelkűségéért színházigazgatói stallummal jutalmazott gerinctelen pártkatona okkal érezte úgy: Latinovits Zoltán összeférhetetlen, izgága, ártó szellem.
Mert ha Latinovits Zoltánnak igaza van, ha a szakszervezeti titkár, a kulturális miniszter, a színházigazgató valóban tehetségtelen és ezért rosszakaratú és rossz vezető, akkor nekik a süllyesztőben a helyük.
De a tehetségtelen és ezért rosszakaratú emberek foggal-körömmel szoktak ragaszkodni a megszerzett pozícióhoz, ranghoz, hatalomhoz.
A törpék nem kedvelik a náluk két fejjel magasabb embert.
Az erkölcstelenek, a törött gerincűek nem szeretik a becsületeseket, az emelt fővel élőket.
A tehetségtelen és ezért rosszakaratú hatalombitorlókat dühíti, ha valaki tehetségtelenségükre, kártékonyságukra emlékezteti őket.
Akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják, azok gyűlölik azokat, akik igazságukból nem engednek soha, és nem hajlandók a hatalomtól félni, a hatalmaskodóknak engedelmeskedni.
Latinovits Zoltán tudta, miért tartják őt összeférhetetlennek a törpék, a törött gerincűek, a tehetségtelen és ezért rosszakaratú szakszervezeti titkárok, színházigazgatók, politikusnak álcázott pártmunkások.
Tudta, mit akar, tudta, mi szeretne lenni: "Játszó-ember. Hívő-ember.
Gyerek-ember."
Színész volt, Magyarországon élt 1956 után, szívében egy letiport, vérbe fojtott forradalom és szabadságharc emlékével.
Tudta, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát.
De nem volt alattvaló.
És nem akart néma lenni.
Játszó-ember volt: élte az életet, a boldogságteremtés volt színész létezése értelme, célja.
Hívő-ember volt: a szakadék szélén állva 1967. december 12-én éjszaka így
imádkozott:
"Az életnek örülni kell. Nekünk itt dolgunk van. Lenni, itt: százszorta lenni... Itt nekünk lenni kell, hogy élet legyen."
Gyerek-ember volt: hitt a mindig újrakezdésben, hitt a holnap álmaiban, hitt a feltámadásban. 1967 decemberében rögtönözve fogalmazott imádságát így fejezte be:
"Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen. Isten, segíts!"
De Latinovits Zoltán Magyarországon élt, 1956 után, szívében egy letiport, vérbe fojtott forradalom és szabadságharc emlékével.
Tudta, mit akar, tudta, mit szeretne:
"Szeretnék egy boldog, demokratikus, szabad országban boldog és kiegyensúlyozott embereket látni, és szeretném, ha a világ megtudná, hogy mit érünk."
1959. szeptember 16-án fogalmazott így egy barátjának írott levélben a pályakezdő színész.
Még füstölögtek a romok, az akasztófákon halottakat himbált a rosszkedvű szél.
De Latinovits Zoltán boldog országról álmodott.
Diktatúrában éltünk, fegyverek árnyékában - aki életben akart maradni, hallgatott.
De Latinovits Zoltán azt remélte: lesz még egyszer Magyarországon demokrácia - egyenlőség, testvériség, szabadság.
Megszállt ország voltunk, tankokkal leigázott szovjet gyarmat.
De Latinovits Zoltán szabadság-áhítattal hitt Magyarország feltámadásában.
Színész volt. Játszó ember. Hívő ember. Gyerek ember.
Játszott - nekünk. Hitt - helyettünk. Gyerek maradt - értünk.
Állva halt meg 1976. június 4-én, amikor - mint gyerekkorában - fel akart ugrani a balatonszemesi állomás felé gördülő, már lassító vonat negyedik kocsijának hátsó lépcsőjére.
Elpergett harminc év, nagyot változott azóta a világ.
De néha még halljuk Rómeó-Latinovits hangját, amint szerelmes szavakkal zsongja körül a Capulet-ház erkélyén álló, holdfényben tündöklő Júliát.
Megszólít Ványa bácsi-Latinovits, élete keserű felismeréséről mesél:
elhibázta, és már nincs ereje újrakezdeni.
Újra és újra gondosan terített ebédlőasztalhoz ül Szindbád-Latinovits, és mi elbűvölve figyeljük a hatalmas csontból kihulló velő furcsa imbolygását a porcelántányér közepén, miközben Szindbád arról mereng: vajon a fácánsült olasz vagy magyar gesztenyével ízletesebb, zamatosabb?
Latinovits Zoltán színész volt: játszó-ember, hívő-ember, gyerek-ember.
És összeférhetetlen!
Mert amikor kötelező volt beállni a sorba, ő a maga választotta úton járt.
Amikor államilag népszerűsített divat lett az Isten tagadása, akkor sem felejtett el imádkozni.
Amikor pártkatonák talmi egyenruhába öltöztették az emberek álmait, Latinovits Zoltánnak volt bátorsága a gyermeki lélek tisztaságával álmodni a
jövőről:
"Szeretnék egy boldog, demokratikus, szabad országban boldog és kiegyensúlyozott embereket látni..."
Latinovits Zoltán harminc éve halott.
Színész volt: játszott, imádkozott, álmodott.
Gyönyörködjünk a játékában, őrizzük szívünkben a hitét, emlékezzünk az álmaira!
Szigethy Gábor
|