Témaindító hozzászólás
|
2008.05.14. 20:04 - |
Még egészen kicsi lány koromban ösztönösen jól éreztem magam a bőrömben. Ahogy cseperedtem, és értelmem is nyiladozott a női sors megannyi nehézségével találtam szembe magam, és egyre jobban kezdtem félni attól, hogy mi vár rám, és vajon fogom e bírni a sok gyötrelmet, és fájdalmat, ami a női élettel együtt jár. Sokáig- egészen szülésen napjáig - nem értettem hogyan képes egy anya akkora fájdalmat vállalva két, három vagy még ennél is több gyermeknek életet adnia. Mi az, ami miatt újra meg újra örömmel a szívében, mosollyal az arcán mondja ki: Kisbabám fog születni!
Most már én is tudom, és vállaltam másodszor is. Készültem rá, és mindent megtettem annak érdekében, hogy mindkettőnk számára a lehető legkevesebb rossz érzés maradjon meg ebből az élményből, mely azért valljuk be (itt magunk közt) világra jönni nem egy leányálom.
Érdekes az idő, hogy megszépíti az emlékeket is, mert biztos vagyok benne, ha szülés után néhány héttel kérdezel, milyen élmény volt, bizton állíthatom, nem vettem volna ilyen idillikusra a beszámolót. No, nem azért, mert itt is fájt, meg ott is sajgott, ha nem mert igazán meg sem tudtam fogalmazni, mit is éltem át néhány napja. Még én csak ízlelgettem a szót: anya vagyok én is. Az én kicsi fiam, mondogattam magamban. Órákig bámultam, ahogy alszik, és álmában fintorog. Egyszerűen nem tudtam betelni vele (néha még ma is ezt érzem). Az egész életem megváltozott, és átértékelődött.
Sokszor jutott eszembe, mire vártam, mitől féltem? Mert ha ezt tudtam volna, hogy nem a fájdalmon van a hangsúly, és sokkal-sokkal többet ad, mint amennyit fel kell áldozni érte (egyáltalán fel kell?!) nem vártam volna ennyi évet az gyermekvállalással, és családalapítással.
|
[5-1]
Gyermekeim megszületése
Én négy gyermeket szültem.
Az elsőt (Dorkát) 20 évesen, tehát nagyon fiatal koromban. A mai fejemmel fel sem foghatom, hogy csitriként hogyan mertem vállalni az anyaságot. Amikor megtudtam, hogy megfogant, nagy-nagy örömöt éreztem, s bár még csak másodéves egyetmista voltam, mégis tudtam: ő az enyém, velem marad, bármi lesz is! Fiatal korom ellenére (vagy épp azért?) nehezen hordtam ki, kórházban is feküdtem vele. A szülés sem úgy indult, mint a nagykönyvben, veszélyesen sok vért vesztettetm, napokig nem tudtam még csak felülni sem. Mégis, ha kihozták őt hozzám, minden bajomat elfelejtettem, s eufórikus állapotban gyönyörködtem benne. Ő volt a legszebb újszülöttem.
Minden születés más és más. Hiába ugyanaz az anya, ugyanaz a kórház, mégis más. És nem lehet előre igazán felkészülni, hiszen azt az érzést soha máskor nem érezzük, amit közben, s főleg utána. Én mégis azt érzem, üzenem is Nektek: ne féljetek tőle, mert ez a legszebb, legemlékezetesebb esemény az életünkben, akárhány is volt már belőle.
Anitám, a második gyermekem születése gyorsan, szinte fájdalom nélkül zajlott: kaptam oxitocint, s mindennel együtt 4 óra alatt megszületett. Nagyon vártam őt, bizonyára azért mentek ilyen simán a dolgok!
Nekem a "legjobban sikerült" szülésem a fiam megszületése. Akkor annyi kismama vajúdott körülöttem, hogy engem, a harmadik gyerekét szülő nőt nem nagyon nézegettek: hagyták, hadd alakuljon a folyamat: nem kaptam semmit, mégis, az volt a legkönnyebb, legszebb. Ráadásul rögtön utána a hasamra tették Benőt. Sosem felejtem el azt az érzést! A részem, az enyém, tőlem meleg, tőlem él. Hányszor, de hányszor eszembe jutott, amikor nem úgy viselkedett, ahogyan én szerettem volna! Évekig elkísért ez az élmény, sőt: még most is bevillan ez az erős és eltéphetetlen érzés.
Lucát, a negyediket szültem meg a legnehezebben, igaz, már nem is voltam annyira fiatal. Talán az is nehezítette a dolgomat, hogy nagyon féltem a kitolási szaktól: gyenge leszek és nagyon fáj. Mindkettő bejött, kiválóan treníroztam magam erre! És épp ezért is mondom: ne féljetek!
Ha tehetném, szülnék még és még és még....
|
Simon születése
Simon számomra a bölcsesség.Vele tanultam meg, hogy milyen jó érett fejjel Anyának lenni. Lenyugodtam,tudtam, hogy ő tökéletes.Nyugodtak voltunk férjemmel.Simon minket választott és küldetése van.Hiszem és vallom így is van. Könnyen született és jelen volt a szülésnél a keresztmamája is, ami nagy boldogság volt a számunkra.Rendkívül okos és szeretetreméltó személyiség ő. Most alakul ki az igazi énje.2,5 éves. Barátságos, de közben tartózkodó is. Akit megismer és pozitív élménye van vele, azt sohasem felejti el. Nagyon Anyás.Bocs! Inkább én vagyok nagyon Simonos.Tudom, hogy én már több gyermeket nem szülhetek a korom miatt, ezért élvezem, mint egy keleti csemegét legkisebb fiamat.Az egész család így van vele, így nagy az esély rá, hogy egy kicsit elkapatjuk.De azt gondolom,hogy ez így van rendjén. Nem erőlködöm, nem kardoskodom,csak vagyunk, mint az anyanyúl a fészekben és szeretem Őket, mert a mi fészekaljánkból vannak.Zita, Bence és Simon. |
Bence születése
1995 októberén 10 nappal a kiírt időpont előtt, gyorsan és sebesen született meg Bence fiam.Reggel 8-ra mentünk be öperces fájásokkal a kórházba, és még délelőtt világra is jött, 3700grammal és 48 centivel.Olyan sok haja volt, hogy a csodájára jártak.Gyönyörű baba volt!
Mivel könnyű szülés volt, nem is viselődött meg a kis pofija, annyira szép volt. Rátették a pocimra mikor felsírt, még el sem vágták a köldökzsinórt.Rögtön megnyugodott.Nagyon aranyos volt az orvos is és a szülésznők is .Mindenki mosolygott és örvendezett, hogy de szép kisfiú!Babás szobába mentem vele, mert akkor hála Istennek már volt itt is ilyen lehetőség.Rendkívül szoros kapocs van köztünk,a láthatatlan köldökzyinór még nem szakadt el, remélem nem is fog, csak majd nyúlik.
Bence olyan, mint a születése. Hirtelen jövő, erős fájásokat okozva, de a legerősebb kötelékkel függve hozzám.Akaratos,pimasz, megmondja az őszintét, nem kertel. Olyan, mint én. Sokszor látom magam benne. Nagyon értékes emberke, tele szeretettel és empátiával.Sokszor szerez meglepetést, szereti elkápráztatni a családot kreatív ötleteivel.Ami viszont nem érdekli, azt nem lehet beleverni. Nagy az igazságérzete.Ebben is rám hasonlít. Szeretem, imádom, ő tanított meg a hajlékonyságra, mert ha nem tanulom meg vele, törünk mind a ketten.Köszönöm Neked Bence! |
Zita születése
A lányom már 18 éves.Mikor szültem 24 éves voltam.Nagyon hamar anyuka akartam lenni. Már kislányként sokat babáztam és imádtam a csecsemőket. Mikor anyukám babalátogatóba ment, én mindig vele mentem.Tudatosan készültem az anyaságra. Azt hiszem ez az én karmám.Anyának lenni, türelmet gyakorolni és sok áldozatot hozni. Mert a próbák és a fájdalmak nemesítik a lelket, gyógyítják az elmét és bölcsességet kapunk általa.Ezt egyre erősebben érzem,mivel Simon gyermekemet 39 éves fejjel hoztam a világra.
Sohasem féltem a szüléstől.Úgy éreztem, ez egy természetes dolog, olyan mint a halál. Nem futhatunk el előle, mindenki átesik rajta. Zitánál még nem tudták megmondani az ultrahangon a nemét, de éreztem, hogy lányom lesz. Nagyon boldog voltam és számomra örömteli volt a várandósság 9 hónapja. Olyan voltam mint a nyúl, aki tépi a szőrét és készíti a pihe-puha fészkét a kicsinyeinek. Én is úgymond " téptem a szőrömet".Kötöttem kis kardigánokat, varrtam lepedőt, baldachint,takarítottam , készítettem a fészkét a kis jövevényemnek.Az édesapja mindenben társ volt, és ő is nagyon várta a lánya érkezését.Zita olyan lett, amilyen a születése. Kiszámítható és nyugodt, pontos, precíz.Április 18.ára voltam vele kiírva és ő azon a napon is született. Szép emlék, ahogy felelmelték, és megmutatták: "Ő a kislánya."Egész más dimenzióban van szüléskor az ember, szinte önkívületi állapotban. Természetesen gyönyörű volt Zita, szép fekete hajjal és ártatlan kökény szemekkel nézett rám. Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot.Most egy barna szemű és barna hajú nagylányom van, akire nagyon büszke a mamája.Zitának hívják, ő az én egyszem lányom a két fiam előtt.Remélem ,tudom, hogy jó Anya lesz belőle!
|
Még egészen kicsi lány koromban ösztönösen jól éreztem magam a bőrömben. Ahogy cseperedtem, és értelmem is nyiladozott a női sors megannyi nehézségével találtam szembe magam, és egyre jobban kezdtem félni attól, hogy mi vár rám, és vajon fogom e bírni a sok gyötrelmet, és fájdalmat, ami a női élettel együtt jár. Sokáig- egészen szülésen napjáig - nem értettem hogyan képes egy anya akkora fájdalmat vállalva két, három vagy még ennél is több gyermeknek életet adnia. Mi az, ami miatt újra meg újra örömmel a szívében, mosollyal az arcán mondja ki: Kisbabám fog születni!
Most már én is tudom, és vállaltam másodszor is. Készültem rá, és mindent megtettem annak érdekében, hogy mindkettőnk számára a lehető legkevesebb rossz érzés maradjon meg ebből az élményből, mely azért valljuk be (itt magunk közt) világra jönni nem egy leányálom.
Érdekes az idő, hogy megszépíti az emlékeket is, mert biztos vagyok benne, ha szülés után néhány héttel kérdezel, milyen élmény volt, bizton állíthatom, nem vettem volna ilyen idillikusra a beszámolót. No, nem azért, mert itt is fájt, meg ott is sajgott, ha nem mert igazán meg sem tudtam fogalmazni, mit is éltem át néhány napja. Még én csak ízlelgettem a szót: anya vagyok én is. Az én kicsi fiam, mondogattam magamban. Órákig bámultam, ahogy alszik, és álmában fintorog. Egyszerűen nem tudtam betelni vele (néha még ma is ezt érzem). Az egész életem megváltozott, és átértékelődött.
Sokszor jutott eszembe, mire vártam, mitől féltem? Mert ha ezt tudtam volna, hogy nem a fájdalmon van a hangsúly, és sokkal-sokkal többet ad, mint amennyit fel kell áldozni érte (egyáltalán fel kell?!) nem vártam volna ennyi évet az gyermekvállalással, és családalapítással.
|
[5-1]
|